2.tétel, A vesztfáliai rend és Vesztfália mítosza

Első altétel:

Vesztfália fogalmának meghatározása, példák nem vesztfáliai jellegű rendszerre a történelemből és a jelenből

Bevezetés

Hans Morgenthau: (the Peace of Westphalia) "a vesztfáliai béke tette a területi államot a modern állam-rendszer sarokkövévé. A harmincéves háború (1618-tól 1648-ig) és az azt lezáró vesztfáliai béke,békerendszer, amely megteremtette a modern nemzetközi rendszer alapjait, és a szuverén államok közösségét.

A nemzetközi kapcsolatok tudományterületén a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békerendszer jelenti a nemzetközi rendszer kezdetét / a domináns értelmezés szerint Vesztfáliában jött létre a szuverénállamok rendszere, közössége (de van olyan, aki szerint ez csupán egymítosz).

harmincéves háború: a német-római császár, a spanyol király {Habsburg dinasztia} vs. Dánia, Hollandia, Franciaország, Svédország és a német hercegségek között zajlott.

a háború elsődleges okai: vallási tolerancia, szabad vallásgyakorlás kivívása (a reformációt követően) és a Habsburg dinasztia hegemonikus törekvéseivel szembeni fellépés

vesztfáliai békerendszer (1648): a béke legitimizálta a szuverenitás gondolatát és a dinasztiák autonómiáját függetlenül egy hierarchikus rendszertől. olyan keretet teremtett, amely biztosította Európa politikai szétszabdaltságát. a béke radikálisan csökkentette a Pápa és a német-római Császár hatalmát. a békével vált elfogadottá, dominánssá Európában a területi államiság. a béke tette a területi államot a modern nemzetközi rendszeralapjává. a vesztfáliai béke teremtette meg a szuverén államok közösségét.

A nemzetközi rendszer mai formáját szokás vesztfáliai rendszernek nevezni. Ebben az államok szuverenitása, autonómiája a területükhöz kötődik. az állam alapvető kritériumai (napjainkban): terület, állandó lakosság, effektív központi hatalom. amennyiben egy állam nem képes hatalmat,felügyeletet gyakorolni teljes területe vagy egyes területei, illetve lakossága felett, így nem rendelkezik központi kormányzattal, hatalommal sem, a bukott államok közé tartozik.

Szuverenitás és territorialitás, a külső és belső szuverenitás kapcsolata

(Jean Bodin)

Territorialitás: ezen elvből vezethető le, hogy az állam a konkrét határain belül korlátlan erőszak-monopóliumot gyakorol, jogrendszert alkot és adószuverenitással rendelkezik

Szuverenitás: a territorialitás elvét egészíti ki. külső aspektusa szerint: az államok egyetlen, maguknál hatalmasabb hatalomnak sincsenek alávetve (anarchikus nemzetközi társadalom). belső aspektusa: szabadon választja meg a politikai rendszerét, a belügyeiről egyetlen másik hatalomnak sem tartozik elszámolással.

Ugyanakkor, egyes vélemények szerint ezen kritériumok valójában sosem valósultak meg maradéktalanul – az autonómia sosem lehet teljes körű, számos tényező csorbíthatja.

szuverenitás és a be nem avatkozás elvének kapcsolata (L. Glanville) – ezek között különbséget kell tenni. az abszolút szuverenitás ideáltípusa a be nem avatkozás elvén alapszik

" Míg a be nem avatkozást alapvető szuverenitási jogként értelmezték, a beavatkozáshoz, sőt a háború indításához való jog is az volt, amennyiben egy állam úgy vélte, hogy ezt igazságosan teszi".

Nem vesztfáliai rendszerek

Kína-központú rendszer – adókövetségek rendszere:

az adókövetségek rendszere (tribunary system) jól ragadja meg a Kínai Birodalom viszonyát a szomszédaival és Kelet-Ázsia eljövendő nemzetközi kapcsolatai számára is példát adhat. az adókövetségek rendszere kiterjedt formában nem létezett, mindenféle kereskedelmi, katonai és rituális (diplomáciai) kötelékek fonták össze. a Kína-központú rendszer korántsem volt olyan békés, mint amilyennek egyes elemzők leírják azt:Kína rendszeresen viselt háborút a környező hatalmakkal, a modell, amit kínált, egy autoriter rend modellje volt.

Az adókövetségek rendszere csak egyik aspektusa volt a kelet-ázsiai nemzetközi rendszernek – a követségek léteztek, de nem alkottak egyetlen komplex rendszert, Kína nem tekintette magát mindig feljebb állónak a hierarchiában.

A Kína-központú rendszer önmagában nem számított "államok társadalmának" (international society) – "államok rendszere" (international system) volt, amelyben kapcsolat állt fent az államok között, de nem alkottak olyan intézményeket és közös normákat, amelyek társadalommá formálták volna őket.

Ehhez képest Nyugaton, a vesztfáliai rendszer értelmében az európai államok közös intézménye lett a békerendszer, emellett pedig közös normaként fogadták el a területiséghez kapcsolódó államiságot (a szuverenitást) ezen elemek "államközi" társadalommá formálták őket.

Poszt-vesztfáliai rendszer: napjaink nemzetközi rendszerére, társadalmára alkalmazott terminus – ennek értelmében napjaink rendszere már nem teljesen vesztfáliai jellegű, nincs abszolút értelemben vet szuverenitás számos nemzetközi intézmény, transznacionális kapcsolat, szervezet van jelen, a globalizáció és a nemzetközi együttműködések következtében a döntéshozatal gyakran már szupranacionális szintre tolódik (pl. Európai Unió)

Kiegészítés: globalizáció a globalizáció vajon a szuverenitás végét jelenti? vagy egy olyan dolognak vet véget, amely gyakorlatilag sosem létezett igazán?

második altétel: Vesztfália történeti és normatív kritikái

Bevezetés

A nemzetközi kapcsolatokban domináns értelmezés szerint Vesztfáliában (1648) jött létre a szuverén államok rendszere – azonban vannak olyanok, akik szerint ez csupán egy mítosz.

Mi a baj egy mítosszal? a mítosz történetileg, történelmileg nem igazolt tény.egy olyan mintát teremt meg, amely valójában sosem létezett.ideológiai jellegű, egy bizonyos ideológiához kapcsolódik

A vesztfáliai rendszer legfontosabb kritikusa: Andreas OSIANDER

(Sovereignty, International Relations and the Westphalian Myth, 2001) OSIANDER szerint a harmincéves háború alapvetően nem a Habsburgok hatalma (vagy a Habsburgok hegemóniára törekvése) ellen volt a Habsburgok ebben az időszakban kifejezetten gyengék voltak a Birodalom gyengélkedett, mert alapvetően a Habsburg dinasztia katolikus vallású volt – ám annak két legfontosabb tartományában (Bohémia (Csehország) és Magyarországon) is gyorsan teret hódított a reformáció, protestánssá váltak, ami miatt vallási megosztottság keletkezett a Habsburg Birodalmon belül.

a háború valódi oka OSIANDER szerint: nem azért vívták, mert a Habsburgok a saját uralmuk és szerepük kiterjesztésére törekedtek, hanem azért, mert más hatalmak csökkenti akarták a fennálló hatalmukat.

A vallási megoszlás – jelentőséggel bírt, de nem ez volt a háború alapvető oka, a konfliktus nemcsak katonai téren folyt, hanem presztízsről és legitimitásról is szólt a Habsburg-dominancia, és a Habsburgok hegemóniára törekvése alapvetően a korszak propagandája volt a dinasztia ellen, nagyrészt svéd és francia propaganda-termék, amellyel maguk mellé akarták állítani a német hercegségeket. fejedelemségeket a vesztfáliai béke nem a szuverenitásról, hanem inkább az ún. Landeshoheit-ről beszét, amely nem abszolút uralmat jelentett.

 Landeshoheit: a fejedelmeknek joguk volt az uralmuk alatt álló földeken parancsolni (egészen addig, amíg ez nem ellenkezett a Birodalom törvényeivel és szokásaival) (a területi szuverenitás egy másik formája). a béke ugyanakkor véget vetett az "akié a föld, azé a vallás" elvnek (cuius regio eius religio) – vagyis a kisebbségeknek is engedélyezte a vallásgyakorlatot.

OSIANDER: a tizenkilencedik és huszadik századi tudósok, gondolkodók és elemzők nem tudták máson, csak a szuverenitáson keresztül nézni a világot és a történelmet a szuverenitáshoz való ragaszkodás, fixáció nézőpontjából indultak ki. kétségtelenül igaz, hogy a vesztfáliai békerendszer korlátozta az európai államok szuverenitását (pl. a szabad vallásgyakorlás bevezetése), azonban: a Vesztfália Mítosz leginkább a tizenkilencedik és huszadik Század államszuverenitáshoz való ragaszkodásához kapcsolódik / illetve a békeszerződés egyes részeinek félremagyarázásához, a vesztfáliai békerendszer és a szuverén államok közösségének kialakulása történelmileg nem helytelen, de egyben megakadályozza a nemzetközi politikai struktúrák történelmileg helyes feltárását és megértését is. 

A vesztfáliai rendszerrel, illetve az abszolút szuverenitással kapcsolatosan egy másik kritikát fogalmazott meg Luke GLANVILLE is (A "hagyományos" szuverenitás mítosza)

GLANVILLE értelmezésében a szuverenitás azt jelentette (kialakulásakor, tizenhetedik század), hogy az államoknak jog van úgy kormányozni (magukat), ahogy azt a legjobbnak látják – anélkül, hogy ebbe bármilyen külső hatalom vagy erő beleavatkozna, beleszólna {belső szuverenitás elmélete}. a szuverenitás alapfogalma ugyanakkor nem egyenlő a be nem avatkozás fogalmával, utóbbit a nemzetközi jogi szabályozás alakította ki ( a tizenkilencedik században.) GLANVILLE szerint a Vesztfáliai Mítosz valójában csak egy újkeletű elképzelés terméke, amely képtelen elszakadni a szuverenitás tradicionális értelmezésétől egy olyan elképzeléshez ragaszkodás, amely a szuverenitás partikuláris, nem-intervenciós szuverenitás-típusra épít.

az államok joga a be nem avatkozáshoz alá van ásva azáltal, hogy más államok jogot formálnak arra, hogy beavatkozzanak olyan esetekben, amelyekben ezt a saját lelkiismeretük diktálja. humanitárius törvények, humanitárius beavatkozás a huszadik század során alakult ki a nemzetközi jogban az ilyen beavatkozás jogszerű bármely szuverén állammal szemben, amely atrocitásokat követ el saját lakosságával szemben (főként a II. Világháborút követően vált fontossá). a be nem avatkozás elve és szuverenitás elválik egymástól – leginkább az emberi jogok fenntartása, garantálása miatt.

az abszolút szuverenitás ma már nem képez pajzsot a fegyveres beavatkozás ellen olyan esetekben, ahol az emberi jogok tömeges megsértésére kerül sor "responsibility to protect" (R2P) – egy olyan nemzetközi jogi doktrína, amely tartalmazza, hogy a nemzetközi közösségnek kötelessége fellépni olyan események ellen, mint a tömeges atrocitások, a népirtás, háborús bűncselekmények, etnikai tisztogatás és az emberiség ellen elkövetett bűntettek 3 eleme. az államok felelőssége, hogy megvédjék saját lakosságukat – a nemzetközi közösség kötelessége, hogy támogassák egyes államokat a lakosságuk védelmében, fellépés olyan államokkal szemben, amelyek tömeges atrocitásokat követnek el GLANVILLE szerint a háborúk kezdeményezése is gyökeres változáson ment keresztül, napjainkban tilos egyoldalúan háborút kezdeményezni

második tétel

harmadik altétel. A szuverenitás és az emberi jogok kapcsolata

Az emberi jogok (human rights) intézménye egy olyan jelenség, koncepció, amely szabadon mozog a szuverenitás keretein belül és kívül. A szuverenitás dimenziói: belső szuverenitás, az államok szabadon megválaszthatják politikai rendszereiket, miként gyakorolnak hatalmat (adószuverenitás).

 az emberi jogokat univerzálisan garantálniuk kell, ez nem lehet választás kérdése külső szuverenitás, az államok felett nincs egy központi hatalmi erő, nincs felsőbb hatalmi szint (anarchia), nem kell senkinek elszámolniuk az emberi jogok betartásáról igenis elszámolással és beszámolással kell tartozniuk más államok és egyes nemzetközi intézmények, szerződések felé Napjainkban, a poszt-vesztfáliai rendszerben, ugyanakkor a szuverenitásról alkotott elképzeléseink meginoghatnak:

már léteznek olyan nemzetközi szervezetek, államközi együttműködések, amelyek a klasszikus értelemben vett szuverenitást korlátozzák szupranacionális döntéshozatal, egy hatáskörök átruházása a szupranacionális döntéshozatali intézményekre, például az Európai Unió (mint szupranacionális szervezet) a tagállamok lemondanak egyes bizonyos kapacitásaikról, egyes területeken gyakorolt abszolút szuverenitásukról, a közös célok elérésének és a hatékonyságnak az érdekében, ugyanakkor a nemzetközi rendszer továbbra is anarchikus marad nincs világállam/világkormány, amely a regionális szervezetek működését is korlátozná, szabályozná Az emberi jogok, mint az új "standard of civilization" az emberi jogok garantálásának minimumnak kell lennie ahhoz, hogy a nemzetközi társadalomhoz tartozhasson egy állam.